2018. március 13., kedd

..."mert nagyobb nyomot hagyunk, mint azt gondolnánk"


Avagy itt van a hiányolt kultúra




A Molnár-estről fog szólni ez a rövid írás.
vorwärts!

Azon kevesek közé tartozom, akik Molnár Ferencet darab szerint nem a Pál utcairól ismerik. A Játék a kastélybant láttam tőle először, emlékeim szerint.

És azon kevesek közé tartozom, akik Fesztbaum Bélát nem Rácz tanárúrként ismerték meg, hanem a Szomorú vasárnap zongorázásakor. Azon a szilveszteri felvételen szem nem maradt szárazon.


Ez még bő egy évvel A Pál utcai -hogy egy bennfentest idézzek- tömeghisztéria előtt volt.
Aki elmegy erre az előadásra, az ne helyes fiúkra és énekelgetésre számítson(akinek nem inge!), azok nem lesznek. Arra a Molnárra számítson, aki még újságírónak volt nevezhető, aki egyszerre írt Pestről büszke apaként, és szomorú lakosként.
Fesztbaum Béla maga válogatta össze mind a szöveg/vizuális/anyagot, és mind-ahogy én tudom-a zenei anyagot is. Mind a pianínón, mind pedig a Grund koncerteken bizonyított zenei tudása -és szeretete itt mintegy háttérelemként, de nem háttérbe szoruló elemként, hanem az előadás szerves részeként van jelen.

Nagyszerűen visszaadja nekünk -nekem azt a Molnárt, aki nem véletlenül lett a példaképem..jesszus, mikor is?... Van már pár éve. A fanyar humor, az ironikus stílus, az egyszerre büszke és boldog szív a főváros iránt kit ne hatna meg? Főleg, ha az ember át is érzi. Átérzi, mert aggódik. Aggódik azért, ami volt, van, és lesz ez a hely.

A darab(nevezzük annak, amúgy est) a maga 80 percével szinte minden olyan témát tartalmazott, ami Molnárra jellemző volt. Benne volt a lényeg. Monológ, élőszóban nem hangzott el dialógus. Díszlet, fények voltak természetesen. Hármat találhattok, melyik színház nézőtere volt a háttér.
A művek, írások felét ismertem-és itt nem tudom pontosan, erre most büszke legyek, vagy szégyelljem, hogy CSAK a felét...habár mentségemre legyen írva, hogy minden művet el akarok tőle olvasni életem során, elosztva, de ha figyelembe vesszük azon predikciómat, miszerint nem érem meg a harminc éves kort, akkor igazán bele kéne húznom, és nem azon visongani, hogy az Üvegcipő mennyire hasonlít a...



Szóval a lényeg a lényeg. Csak gratulálni tudok, olyan szinten sikerült visszahozni a "Molnár Ferenc a kávéházban a katonazenekar és állandó zsibongás mellett gondolatait összeszedve ír" hangulatot, hogy most ismét még fájóbb szívvel gondolok vissza a szerintem még mindig jobb 1900as évekre.
Ahol nem volt se okos(?!)telefon, se internet, se sztárkultusz, se semmi olyan, amin a mai ember aggódik, vagy felhúzhatja magát. Ahol az emberek egy része még tudott is írni.
Kávéház volt, színház volt, hitelesebb sajtó volt, és éjjel háromkor odajött a kis újságos fiú, hogy nem kérek-e lapot. S ha kértem, a lap fölött odapillantottam a fogason otthagyott kabátra, amiért már nem jön vissza a gazdája.

De hogy hogyan találtam ki, hogy mindenki a városligetbe megy?... Fogalmam sem volt eddig, hogy vagy 4 városligetes írása van a Mesternek.
Hiszen tudjátok: ha minden ilyenre emlékeznék, már a Vígszínházban játszanék, OTT, ahol ő is járt.

képek innen: