Avagy itt van a hiányolt kultúra
A Molnár-estről fog szólni ez a rövid írás.
vorwärts!
Azon kevesek közé tartozom, akik Molnár Ferencet darab
szerint nem a Pál utcairól ismerik. A Játék a kastélybant láttam tőle először,
emlékeim szerint.
És azon kevesek közé tartozom, akik Fesztbaum Bélát nem Rácz
tanárúrként ismerték meg, hanem a Szomorú vasárnap zongorázásakor. Azon a
szilveszteri felvételen szem nem maradt szárazon.
Ez még bő egy évvel A Pál utcai -hogy egy bennfentest
idézzek- tömeghisztéria előtt volt.
Aki elmegy erre az előadásra, az ne helyes fiúkra és
énekelgetésre számítson(akinek nem inge!), azok nem lesznek. Arra a Molnárra számítson, aki még újságírónak volt
nevezhető, aki egyszerre írt Pestről büszke apaként, és szomorú lakosként.
Fesztbaum Béla maga válogatta össze mind a szöveg/vizuális/anyagot, és
mind-ahogy én tudom-a zenei anyagot is. Mind a pianínón, mind pedig a Grund
koncerteken bizonyított zenei tudása -és szeretete itt mintegy háttérelemként, de
nem háttérbe szoruló elemként, hanem az előadás szerves részeként van jelen.
Nagyszerűen visszaadja nekünk -nekem azt a Molnárt, aki nem
véletlenül lett a példaképem..jesszus, mikor is?... Van már pár éve. A fanyar humor, az ironikus stílus, az egyszerre büszke és boldog szív a főváros iránt kit ne hatna meg?
Főleg, ha az ember át is érzi. Átérzi, mert aggódik. Aggódik azért, ami volt,
van, és lesz ez a hely.
A darab(nevezzük annak, amúgy est) a maga 80 percével szinte
minden olyan témát tartalmazott, ami Molnárra jellemző volt. Benne volt a
lényeg. Monológ, élőszóban nem hangzott el dialógus. Díszlet, fények voltak
természetesen. Hármat találhattok, melyik színház nézőtere volt a háttér.
A művek, írások felét ismertem-és itt nem tudom pontosan,
erre most büszke legyek, vagy szégyelljem, hogy CSAK a felét...habár
mentségemre legyen írva, hogy minden művet el akarok tőle olvasni életem során,
elosztva, de ha figyelembe vesszük azon predikciómat, miszerint nem érem meg a
harminc éves kort, akkor igazán bele kéne húznom, és nem azon visongani, hogy
az Üvegcipő mennyire hasonlít a...
Szóval a lényeg a lényeg. Csak gratulálni tudok, olyan
szinten sikerült visszahozni a "Molnár Ferenc a kávéházban a katonazenekar
és állandó zsibongás mellett gondolatait összeszedve ír" hangulatot, hogy
most ismét még fájóbb szívvel gondolok vissza a szerintem még mindig jobb 1900as
évekre.
Ahol nem volt se okos(?!)telefon, se internet, se
sztárkultusz, se semmi olyan, amin a mai ember aggódik, vagy felhúzhatja magát. Ahol az emberek egy része még tudott is írni.
Kávéház volt, színház volt, hitelesebb sajtó volt, és éjjel
háromkor odajött a kis újságos fiú, hogy nem kérek-e lapot. S ha kértem, a lap
fölött odapillantottam a fogason otthagyott kabátra, amiért már nem jön vissza
a gazdája.
De hogy hogyan találtam ki, hogy mindenki a városligetbe
megy?... Fogalmam sem volt eddig, hogy vagy 4 városligetes írása van a
Mesternek.
Hiszen tudjátok: ha minden ilyenre emlékeznék, már a
Vígszínházban játszanék, OTT, ahol ő is járt.
képek innen:
